„Az állapotomra igazából soha nem haragudtam. Igyekszem ebből a lehető legtöbbet kihozni, csak közben idegesítő látni, hogy sokan mások stagnálnak, nem csinálnak semmit.” Kollinger Szabolcs különleges személyiség: végtaghiánnyal született. E sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy éveket tölthetett el Szabolcs mellett egy speciális oktatási intézményben. Sokat tanultam tőle. Hosszú ideig nem láttuk egymást, most viszont végre beszélgethettünk egy jót az életéről, a versekről, az influenszer-lét nehézségeiről, egyszóval arról, hogy mivel jár az, ha valaki ilyen adottságokkal éli az életét.
Mi az első emléked?
A nevelőanyám, aki azóta is a nevelőanyám, igaz, most már nem otthon élek. A kisugárzása, a kedvessége az, ami a legelső emlékem. Három és fél éves koromban kerültem hozzá, Szentendrére. Huszonnyolc éves koromig ő pátyolgatott.
Mielőtt hozzá kerültél, hol éltél?
Az egy „vegetatív” állapot volt, intézetről intézetre, kórházról kórházra. Nagyon sokszor volt tüdőgyulladásom. Ez nyilván abból adódott, hogy csak feküdni tudtam, mozogni nem.
Édesanyád a születésed után ott hagyott a kórházban.
Utánanéztem ezeknek a régi dolgoknak azóta. Igazából – hogy is mondjam – lemondatták rólam. Aláírattak vele egy papírt, hogy nem alkalmas a nevelésemre.
Miért?
Mert nem tartották erre alkalmasnak sok szempontból. A környezete sem volt olyan, és állítólag szerepet játszott benne az alkohol is. Az apámról konkrétan tudom, hogy kőalkoholista volt.
Azóta személyesen is találkoztál velük?
Tizenhat-tizenhét éves korom körül megtaláltam őket, illetve az egyik testvérem talált meg a neten. Beszélgettem velük, de rájöttem, hogy az anyám egy nem túl pozitív kisugárzású ember. Mindig a múltról beszélt. Hogy mindenki hibás volt, csak ő nem. Vele nem is vagyok kapcsolatban azóta, a testvéreimmel néha beszélünk. Apám rég meghalt. De hozzá semmi közöm nem volt.
A nevelőanyád is mozgássérült.
Én inkább anyukámnak vagy édesanyámnak hívom. Neki egy karja van, lábai nincsenek. Elektromos kocsival közlekedik.
Hogyan talált rád?
A médián keresztül. Látott valahol egy cikket rólam. És amúgy is újságárus volt akkoriban, mondhatjuk, hogy munka közben bukkant rám. Majdnem huszonöt évet éltünk együtt. Végigkínlódta velem az iskolaéveket, a pályaválasztást, ami nem igazán sikerült.
Miért?
Programozónak készültem. De nem ment. Nehéz is volt, de nekem leginkább a tanáraimmal voltak problémáim. Ne vegye senki a szívére, de úgy látom, hogy manapság ötven tanárból jó, ha kettő alkalmas erre a pályára. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy nem voltam túl szorgalmas tanuló.
A pedagógusok nyilván szeretni fogják ezt a megállapításodat. Anyukád most egyedül él?
Azóta már Tahitótfalun él a nővéremmel – mert korábbról van két gyermeke – és a két unokájával.
Mióta élsz önállóan?
Most augusztusban lesz egy éve, hogy elköltöztem otthonról.
Van egy élettársad, aki nem mozgássérült. Hol ismerkedtetek meg?
A neten. Sokan mondják, hogy neten nem lehet ismerkedni, nekem mégis sikerült. Én írtam rá először. Már hat éve vagyunk együtt.
Elég rendhagyó egy ilyen kapcsolat. Sokan megütközhetnek rajta. Te mit érzékelsz ebből?
Eleinte volt egy kis szembeszél, aztán ez elcsendesedett. Megismerkedtem a szülőkkel is. Az apuka közvetlen volt, tanárember, nem volt probléma. Az anyuka kicsit zárkózottabb volt, de végül ott sem voltak súrlódások. Most lakásfelújításban vagyunk éppen. Igyekszem őt nem bevonni a reflektorfénybe, de ő sem szeretne ebben részt venni. Kicsit féltem őt ettől.
Emlékszem egy iskolai táborra, amikor egyik nap levonultunk egy balatoni strandra, és amikor megláttak téged fürdőgatyában az anyukák, rémült arccal vonszolták el a gyerekeiket a közeledből. Főleg azután, hogy megfogtalak és behajítottalak egy stégről a vízbe. Az ilyen jeleneteket – mert sok ilyen lehetett az életedben – hogy élted és éled meg?
Ez a fajta hozzáállás sajnos általánosnak mondható azóta is. Ha boltba megyek, akkor is, vagy csak úgy járkálok az utcán, akkor is. Ezzel a jelenséggel nem lehet mit kezdeni.
Sokféle hülye embert láttam már. Az emberek nem minden esetben tudnak mit kezdeni ezzel. De persze vannak pozitív élményeim is. Az, hogy megbámulnak, mindennapos.
Mennyire békéltél meg ezzel?
Nyilván vannak olyan helyzetek, hogy az ember átkozza a napot, amikor megszületett. De ezek csak pár percig tartanak. De ha ilyen állapotban töltöttem volna az elmúlt éveket, szerintem már nem is élnék. Ezzel nem megyünk semmire. És jobban is szeretem a lazább hozzáállást az élethez.
Mindketten ismerünk sok olyan mozgássérültet, akik elhagyták magukat, és tehetetlen, depressziós állapotba süllyedtek felnőttkorukra.
Anyámtól nem azt a nevelést kaptam, hogy lógassuk a – nem létező – lábunkat. Igyekszem a napjaimat értelmesen eltölteni. Igaz, hogy az évek során „kocka” ember lettem, azaz sokat lógok a számítógépen, de nem mondanám függőnek magam, koncertekre, ide-oda szívesen járok.
Ha már a kockaságot emlegeted: 2008 óta van egy YouTube-csatornád, ami elég népszerű.
Huszonkilencezer követőm van. Először blogolni kezdtem, de aztán rájöttem, hogy a videós tartalom sokkal közvetlenebb. Ezt a közvetlenséget jobban szeretem. Aminek azért árnyoldalai is vannak, mert sok idióta kommentelő is felbukkan. A videóim általános, mindenkit érintő problémákkal foglalkoznak, a munkával, a mozgássérültséggel, a mindennapi ügyekkel.
Előre kitalálod, miről szól majd egy adott videó?
Részben tervezek csak. Előző este kigondolom, miről szóljon például egy reggeli videóm. Vannak mozgássérültek, akik felvették velem a kapcsolatot a videóim miatt. Van, akinek segíteni is tudtam ezzel. Ez öröm. Ez a videózás talán azért is fontos, hogy
Sok mozgássérült nem találja a helyét az életben, meg szeretném mutatni, hogy nekünk is sikerülhet. Volt olyan célom is, hogy erőt adjak azoknak, akik egyedül nem képesek bizonyos döntéseket meghozni.
A nagyobbik fiam például el volt ájulva tőled, amikor megnézte a videóidat. Hogy ilyen sérültséggel együtt élve is lehet valaki optimista, energikus, élhet teljes életet. Ezzel szerintem nagyon fontos üzenetet közvetítesz.
Általában úgy tekintenek ránk, mozgássérültekre, hogy bezárkózott, szomorú népség vagyunk. Miközben rengeteg olyan mozgássérültet ismerek, aki saját vállalkozást visz, jól kereső szakmája van, egyszóval boldogul az életben. De persze sokan be is zárkóznak. A különféle alapítványok, egyesületek szeretnek programokat szervezni a mozgássérülteknek, de nekem nincs erre szükségem. Nekem arra lenne szükségem, hogy a környezetem élhető, használható legyen. Nincs szükségem arra, hogy reggeltől estig a fenekemben legyen valaki vagy programokat szervezzen nekem.
Mintha az lenne az általános, hogy a „nyomik” mindegyike csorgó nyállal bámul maga elé, miközben egyáltalán nincs így. Sokan gondolják, hogy a mozgássérültség értelmi sérültséget is jelent. Vannak olyan sérültek, akik nehezen beszélnek, őket például mindenki hülyének gondolja. Holott sokan közülük feltűnően intelligensek, csak türelem kell hozzájuk.
Egyre többen élnek influenszerkedésből, de gondolom, te még nem tartasz ott.
Egyelőre nem. Jóval több néző kellene hozzá. És folytonosan, rendszeresebben kellene ezt csinálnom. Talán ha lenne mellettem segítség, valaki, aki hasonló dolgokkal foglalkozik. Egyedül nem mindig könnyű ezt csinálni.
De szeretnél majd ebből élni?
Gondoltam rá, igen, hogy egy nagyobb követői bázist hozzak létre. Ez csak reklám kérdése lenne.
Most miből élsz?
A Mozgássérültek Budapesti Egyesületénél dolgozom informatikai asszisztensként. Karbantartom a számítógépet, adatokat rögzítek, nyomtatok, ilyesmik. Heti két-három alkalommal járok be, négy órában dolgozom. A párom nekem segít és most éppen könyvet ír. Egy fantasy-szerű regényt.
Ha már a könyv, az irodalom előkerült: a korábbi blogodon rendszeresen közöltél verseket. Aztán két-három éve ez abbamaradt. Írsz azért most is?
Rengeteg barátomat vesztettem el az évek alatt, főleg általános iskolás koromban. A gyógyíthatatlan beteg barátaimat. Akkoriban vesztettem el a legjobb barátomat is, aki szintén gyógyíthatatlan beteg volt. Mindez nyilván benne van abban, hogy írni kezdtem. A sok fájdalmat próbáltam megfogalmazni valahogy. Szeretném egyszer kiadni ezt a sok verset, amelyek azóta születtek.
Elkezdtem egy életrajzi könyvet is írni, de mostanában inkább a videózás van előtérben. Talán az lesz a címe, ami a régi blogomnak is: Életem szavai.
Szépség a szörnyeteg, ez volnék én.
Torz külsőbe zárt meglepetés.
Ha rá nézel a borításra, kicsit megijedsz,
Mert évezredek során sok seb gyűlt össze.Szépség a szörnyeteg, ez volnék én.
A testem kötött, de a lelkem szabad, akár az ég.
Begyűjtök sok szépet, s jót.
Ettől lesz a csomag varázslatos.Szépség a szörnyeteg, ez volnék én.
A csomagolás alapján csak egy rém.
Egy rém, melyből senki se lát szépet.
Csak az, kinek szíve tisztán lüktet.Szépség a szörnyeteg, ez volnék én.
Talán örökre itt ragadok az utca szélén.
Senki se vesz fel, mert a csomag csúf és rémes.
Szépség a szörnyeteg, csak rád várok én!
Ha a tíz vagy húsz évvel későbbi önmagadat próbálod elképzelni, mit látsz?
Ugyanazt, mint most. Talán egy kicsit érzelmesebb ember lettem az utóbbi években, de alapvetően nem változom. Korábban talán megtörtebb és szomorúbb ember voltam. Egy olyan ember, aki sokat veszített.
Boldog embernek érzed magad?
Mondhatnám, hogy lehetne jobb is, de nagyon örülök, hogy itt élhetek Budapesten, mert gyönyörű város. Persze mindig vannak ilyen-olyan problémák, de igyekszem a megoldásokban gondolkodni, nem a nehézségeken siránkozni.
Vallásos vagy?
Igen, de sosem reklámoztam. Nyilván mindenki valamilyen feladattal születik ide, ez nem kérdés.
Szerinted Isten miért rótta rád ezt a terhet?
Valószínűleg rengeteget kell még tanulnom, talán ez lehet az oka. Lehet, hogy hülyén hangzik, de sokszor gondolom azt, hogy porig kéne rombolni ezt a világot, mert nem fejlődünk semmit. De az állapotomra igazából soha nem haragudtam. Igyekszem ebből a lehető legtöbbet kihozni, csak közben
Ez sokkal jobban bosszant, mint az, hogy én milyen állapotban vagyok. Amikor fiatalokat látok vedelni, amikor látom, hogy rommá isszák magukat rendszeresen, az nagyon idegesít. Hogy ép ember létükre semmit nem akarnak kezdeni magukkal. Még nem tudom, mi a helyes út, de igyekszem keresni.
Van egy híres sorstársad, Nick Vujicic. Őt ismered?
Egyszer találkoztam vele személyesen, amikor Budapesten járt. Nem rossz figura, de szerintem túlságosan sokat beszél a hitéről, a vallásáról. Olyan, mintha inkább prédikálna vagy mintha inkább hittérítő lenne már. Egy kérdésem volt hozzá egyébként, amikor találkoztunk. Az, hogy hány kiló. Mert ugye nálunk nehéz kérdés, hogy egy végtagok nélküli embernek mi az ideális testsúlya.
És hány kiló?
Harmincöt. Nekem még sokat kell dolgoznom, hogy ezt elérjem. Most is éppen böjtölök, diétázom.
Úszol még? Emlékszem, annak idején sokan nem akarták elhinni, hogy te egyáltalán tudsz úszni.
Sokáig jártam úszni, egy ideje nem járok már, de tervezem, hogy újra elkezdem. Egyszer el akartam kezdeni újra az úszást egy környékbeli strandon, de az úszómester kizavart a vízből. Holott látta, hogy tudok úszni. Ez elég megszégyenítő volt.
Amikor álmodsz, előfordul, hogy épnek látod magad?
Érdekes, de soha. Mindig az álmaim lényegére fókuszálok Nem az a fontos, hogy testileg milyen vagyok. Ez csak egy test, nem ez a lényeg.
Fotók: Ficsor Márton
Az Iron Lady becenévre hallgató világklasszis úszó a visszavonulása óta először szólalt meg. Az interjúban többek között arról is beszélt, hogy ha a meglévő tudásával visszamehetne tizenöt éves korába, mindent teljesen másként csinálna, és akkor most valószínűleg sokkal sikeresebb pályafutást tudhatna maga mögött.
– Hallottad? – Mit? – Megkondult a harang. – Ja, igen, harangoznak. Szép! – Tényleg szép. De az elsőt… a legelső kondulást hallottad?
A gondolatok szerzője, Lord John Buchan skót történész, író, Kanada főkormányzója még 1940-ben meghalt, de gyakorlatilag megírta azt, amiben élünk, és ami most épp megrendülőben van. Évkezdet idején, évszázadunk negyedénél van min tűnődni sorai kapcsán. Át is adom neki a szót.
Súlyos betegsége idején hazugsággal vádolták meg őt Donald Tuskék, és most lengyel szenvedélyességgel beszél hazája helyzetéről Zbigniew Ziobro, a korábbi lengyel igazságügyi miniszter. Interjúnk!
Már 16 halálos áldozatot követelt a hideg Kárpátalján.
A fegyvereket egy dolgozó vette észre a gyár raktárában.
A Transparency arra használja a külföldről kapott támogatását, hogy külföldi szervezetek előtt támadja a magyar kormányt – Lánczi Tamás úgy véli, lényegében ezt kotyogta ki Ligeti Miklós.
